Álomsimán gördül az autó a sztrádán, benne egy nővel és egy férfivel. A férfi, aki a hátsó ülésen ül, előremereszti vonások nélküli arcát, a kormány mögött ülő nő füléhez hajol, hogy hallja jól, amit mondd.
- A feleségem megőrült.
Suhannak tovább, semmi motorzaj, odakünn tétova körvonalakat ölt, rohan a táj. Alkonyodik.
- A feleségem megőrült. Dolgokat lát. Dolgokat, amik sohasem voltak, embereket, akik lemaradtak a kanyarban.
A nőnek, aki az autót vezeti, arcizma sem rándul. Miért is rándulna? Nem is hall semmit.
Ám a férfi igen. Addig kifejezéstelen tekintete riadttá válik. Zaj ér el hozzá az autón túli világból – hatalmas ott a tér, akár egy óceán, vagy az őserdő. Rotorok moraját hallja. Pakk, pakk, pakk. Rotorzajt hall és szárnysuhogást.
Kipillant a kocsi letekert ablakán. Látja, megváltozott a táj. Odakinn már nem az autópálya unalomig ismert táblái és az egyhangú búzaföldek látványa fogadja. Hanem a dzsungel.
Zöld árnyak, állatok rikoltása, dús illatok. És az égbolt sárga kupolája.
A sztráda földúttá változott, göröngyös és sáros, az autó mégis suhan tovább Simán, akár az álom.
- A feleségem… szólal meg újra a férfi, de nem fejezi be a mondatot, mert rádöbben, nem az asszonya, hanem ő őrült meg, ő látja mindig ezt a különös vidéket, az ő agyát markolja szorongás, és szívét a túlérett érzelmek.
Alkonyi fénybe borul a dzsungel, sárgulnak a lombok, de nem a lemenő nap sugarai festik meg őket. Ez a fény más – könyörtelen, agresszív, minden árnyékok gyilkosa. Neonfényű narancs, szép színes méreg, ijesztő és egészségtelen.
És a férfi már tudja, mi következik, mielőtt meglátná.

Az őserdő-béli út mentén gyerekek állnak az út mentén. Szemük szomorú, kifejezéstelen vagy néma rémülettel teli. Gyermekek, eltorzult, furcsán megnyúlt koponyákkal, hiányzó végtagokkal. Lát egy kisfiút a porban feküdni, egyméteres testtel, karjai helyén lifegő két csonkkal, összenőtt lábakkal, ijesztően nagy fejjel. A gyermek kinyújtja a karját, szája lélektelen sikolyra nyílik – és a férfi együtt sikolt vele.
A rémségek ott vannak mindenütt. Az út mentén póznák sorakoznak – gyerekek lógnak azon is, a rémisztő sárga fény háttere előtt. A kocsi átkel egy folyón, melynek vize rózsaszín, hígult vér talán.
- Megőrültem – motyogja a férfi, aki két éve házasodott, fiatal felesége gyönyörű kislányt szült neki, akinek hatalmas kék szemei vannak, és már megtanulta apró ajkaival formálni, hogy apu, meg anyu, de még nem tanulta, s talán nem is fogja megtanulni azokat a szavakat, melyek kifejezhetnék apja mostani rettenetét.
Akinek az arca most egyszerre változni kezd.
Vonásai megnyúlnak, ajka repedezni kezd, bőre pedig olyan sárga lesz, mint a fény odakinn. Szája nagyra tárul, rothadó ínyéből borotvaéles, fekete fogak ütköznek ki, vért izzad lepedékes nyelve. Rekedt hang tör elő a torkából, bőre összeaszik, a szeme körül összehúzódik, mintha rá akarna nőni a pupillájára.

A nő észreveszi mindezt, és sikoltana, ám a szörnyeteg már le is csap rá, és a hatalmas fogak összeroppantják a fejét. Pár másodpercig még görcsösen vergődik, aztán nedves reccsenés, agyvelő spriccel az utastér padlójára, és mindennek vége. A rém magába szippantja a nő ernyedt testét, felduzzad, alaktalan, ocsmány protoplazmává válik, groteszk módon imbolyog, és vigyorog vonások nélküli arcával.
Odakinn suhan a táj, halott és torz gyermekek, méregsárga égbolt, lombjafosztott dzsungel, koponyák, halál…
Sikollyal jön az ébredés.